A válság megoldása: a szocializmus

A Munkáspárt Központi Bizottsága elkészített beszámolóját a 23. kongresszusnak. Ebből idézünk részleteket:

Tisztában vagyunk a realitásokkal. Magyarország a világkapitalizmus része. Ezért is fontos számunkra, hogy merre mennek a dolgok a világban. Az elmúlt években új dolgot látunk. A világkapitalizmus nem csak a szokásos problémáival, kisebb-nagyobb gondjaival küzd. Általános válságban van, ami nem természeti katasztrófák vagy a tőkés politikusok hibáinak következménye, hanem a kapitalizmus lényegéből fakad. A kapitalizmus megszülte a finánctőkét, amely lerombolta a határokat, és megszámolhatatlan mennyiségű pénzzel árasztotta el a világot, anélkül, hogy mögötte kézzel fogható valóság, termelés állna. A spekulatív tőke erősebb a kormányoknál, sajátos rákbetegségként rombolja a tőkés rendszert.

A tőkés világ vezetői megértették, hogy baj van. Kiderült azonban, hogy az eddigi hagyományos módszerek nem alkalmasak a válság kezelésére. Az EU bővítése húsz éve megmentette a kapitalizmust, ennek a lehetőségei azonban kimerültek, sőt új konfliktusok születnek. A háborúk sem hoztak megoldást, mint korábban. Irakban hét éve folynak a harcok, és még nincs vége. Afganisztánban kilenc éve van jelen a tőkés világ hadereje, minden eredmény nélkül. A tőkés világ támadja Szíriát, Iránt, a Koreai NDK-t, Kubát, Venezuelát, a palesztin népet, és minden szabadságáért küzdő, antiimperialista népet. Terroristának bélyegezve őket. A világot ma minden eddiginél jobban fenyegeti egy atomháború veszélye.

A válság különböző következményekkel járt világ térségeire. Venezuelában Hugo Chávez Frías vezetésével elindult a Bolivári Forradalom, amely a népi erők tömeges bevonásával, következetes antiimperialista harcával a forradalmi változás lehetőségét ígérik. Az elmúlt években hasonló mély társadalmi változások indultak el Brazíliában, és különösen Argentínában, Bolíviában, Ecuadorban, Uruguayban, Paraguayban, Nicaraguában és másutt. Ezek folyamatok, együtt azzal a ténnyel, hogy Fidel Castro vezetésével Kuba is él, változást idéznek elő a kontinens erőviszonyaiban, és reményt ébresztenek Latin Amerika és a világ népeiben. E változások sajnálatosan a magyar viszonyokat nem érintik, a magyar munkásmozgalom nem tudott meríteni belőlük.

Az Európai Unióban a válság leküzdésére a tőke mindenütt ugyanazt a módszert alkalmazza. Magán kézbe veszi a közszolgáltatásokat, megvonja dolgozók fizetési és nyugdíjkedvezményeit, növeli a munkaidőt, antiszociális politikát folytat. Ezzel egyidejűleg a múlttal való leszámolás ürügyén keményen fellép a kommunista erők ellen, betiltásokkal, diszkriminatív törvényekkel, a közvélemény gátlástalan manipulálásával igyekszik megsemmisíteni a tőkés rendszer ellen fellépő erőket.

Az Európai Unió országaiban a dolgozói rétegek szinte mindenütt hevesen reagáltak a tőke támadására, az életszínvonal csökkentésére, a megvonásokra. A sztrájkok, tüntetések mindennapossá váltak. Különösen kiéleződött a helyzet Görögországban, ahol a Görög KP és szövetségesei vezetésével tömegessé, folyamatossá vált a dolgozók utcai küzdelme. Hasonló jelenségeket láttunk Portugáliában. A nyugat-európai társadalmi harcok azonban gyakorlatilag nem érintették a magyarországi helyzetet. Sőt, a tőke éppen Magyarországot használta kísérleti terepként a válságkezelés új tőkés receptjeinek kipróbálására.

A kapitalizmus mai válsága felveti a kérdést: egyáltalán működhet-e tovább a kapitalizmus? A kapitalizmus beteg, és nem gyógyítható. Nem gyógyítható, mert a tőke önzése, kapzsisága, uralkodási vágya a kapitalizmus lényegét jelenti. A tőke mindent maga alá gyűr, az országokat, az embereket, a természetet. A tőke számára csak egy dolog a fontos: a haszon, a profit, a minél több pénz. Bármi áron!

A kommunista és munkáspártok ezért jutottak 2008-ban, Sao Pauolóban arra a következtetésre, hogy ma már nem elég bírálni a kapitalizmust, fel kell mutatnunk a szocialista forradalom, a szocializmus alternatíváját.

Magyarországról, a magyar kapitalizmusról

A mai Magyarország már nem olyan, mint négy éve, legutóbbi kongresszusunk idején. Az elmúlt években a magyar kapitalizmus válsága kiéleződött.  A válság döntő oka, hogy Magyarország meghatározó mértékben függ a multinacionális tőkétől, és az imperialista központoktól. A válság része az is, hogy a lakosság zöme nagyon szegény, óriási a különbség a szegények és gazdagok között. A válság egyik eleme, sőt előidézője az is, hogy az elmúlt években a tőkésállam és számos közintézmény nem úgy működött, ahogyan kellene, általánossá vált a korrupció, az állami szférát érintő szervezett bűnözés.

A válság súlyosan érintette a dolgozói rétegeket. Egyre többen vannak állás nélkül, s akinek ma van munkája, az nem lehet biztos benne, hogy holnap is lesz. Egyre több ember lakását árverezik el, mert nem tudják fizetni a rájuk erőszakolt hiteleket. A dolgozó emberek közül sokan kezdték megérteni, mi is a kapitalizmus. Kezdték megérteni, hogy sem a tőkés rendszerváltás, sem az ország csatlakozása az Európai Unióhoz, nem hozott jobb életet, sőt rosszabbul élünk, mint húsz esztendeje.

A dolgozói rétegek reagáltak a változásokra, ezek a reakciók azonban korlátozottak maradtak, nem vezettek a munkásság, a dolgozók osztályküzdelmének erőteljes növekedéséhez. 2006 óta több alkalommal került sor sztrájkokra. A sztrájkok zöme azonban figyelmeztető és rövid idejű sztrájk volt. Többségük érthetően bérproblémák és a létszámleépítés ellen irányult. A társadalom egy jelentős része még ezeket a visszafogott reakciókat is gyakran értetlenül, ellenségesen fogadta.

A legbaloldalibb szakszervezeti tömörülés, az MSZOSZ valóságos harc helyett úszott az árral. A kevés szakszervezeti akció zöme Ligától indult el, ezek azonban döntően a jobboldal politikai céljainak voltak alárendelve, döntően a kormány elleni támadást szolgálták, és nem a valóságos dolgozói érdekek érvényesítését.

A válság az elmúlt 20 év történetében most érintette legjobban a középrétegeket, az értelmiséget, a középpolgárságot. A középrétegek rendelkeztek azzal a lehetőséggel, hogy egyes pártok, így a Fidesz és a KDNP, illetve polgári mozgalmak segítségével felerősítsék hangjukat, és a kapitalizmuson belüli politikai változások hordozói legyenek.

A Fidesz megértette, hogy a kapitalizmus stabilizálása érdekében - legalább átmenetileg -némileg korlátozni kell a külföldi tőkét és a magyar nagytőkét, erősíteni kell a nemzeti középtőkét, és olyan programokat kell meghirdetni, amelyek elnyerik a széles dolgozói rétegek támogatását is. A Fidesz 2007-ben meghirdette az „új többség” gondolatát, amelyben elvben nyitást jelentett olyan szervezetek, pártok felé, akik nem a konzervatív-polgári értékek mentén politizálnak. A Fidesz azonban nagyon gyorsan feladta az „új többség” eszméjét.

Hosszú időn keresztül az MSZP-SZDSZ-koalició képes volt biztosítani a multinacionális tőke és a hazai nagytőke érdekeinek érvényesítését. Befejezték a termelői, szolgáltatási és bankszféra privatizációját. Hozzákezdtek a közszolgáltatások privatizációjához. Folytatták az egészségügy, és az oktatás, leépítését, magánosítását. Bevezették a vizitdíjat, ez azonban az ellenzék által kezdeményezett népszavazáson megbukott.

Az MSZP-kormány attól sem riadt vissza, hogy hatalmát utcai csatákban védje meg. 2006. szeptemberében engedte, hogy az MTV épületét provokatörök foglalják el, majd erre hivatkozva példátlan erőszakkal vetette be a rendőrséget.

A Nemzetközi Valutaalappal és a meghatározó tőkés központokkal folytatott megbeszélések megmutatták, hogy a nyugat nem hagyja veszni a tőkés Magyarországot. A támogatás feltétele az volt, hogy az országot kössék még jobban a nyugathoz, tartsák fenn a rendet az országban. Az MSZP-kormány felhagyott a rendőri erőszakkal, a Fidesz pedig nem állt a szakszervezetek követelése mellé, és célt vett arra, hogy parlamentáris eszközökkel és egyedül szerzi meg a hatalmat.

Idővel azonban nyilvánvalóvá vált, hogy az MSZP nem ura többé a helyzetnek. Gyurcsány felváltása Bajnaival csak az átmenetet szolgálta, a tőke meghozta döntését: a tőkés hatalom megszilárdítása érdekében a hatalmat új politikai csoportosulás, a Fidesz-KDNP kezébe kell adni.

A 2010. áprilisában hatalomra jutott Fidesz-KDNP új módszereket használ, de a cél a régi. Az áprilisi választások nem változtattak a munkások, a dolgozók helyzetén, de nem is változtathattak. Magyarországon kapitalizmus volt és van ma is. A munkást, a dolgozó embert egyetlen párt sem képviseli a parlamentben, egyetlen párt sem tekinti sajátjának az ő gondjait.  A hivatalos politika célja nem az, hogy a munkás, a dolgozó élete jobb legyen.  Az egykulcsos személyi jövedelemadó és sok más intézkedés a dolgozókat sújtják, és a gazdagokat segítik.

Ma új helyzetben vagyunk.

  • Nyolc éves uralkodás után megbukott a tőkésosztály egyik politikai csoportja, az MSZP-SZDSZ koalíció. Mi magunk is küzdöttünk a szocialista-liberális politika ellen. Helyesen tettük, s a Fidesz-győzelem fényében sincs okunk felülvizsgálni álláspontunkat.
  • Új helyzetben vagyunk azért is, mert a Fidesz olyan programmal győzött, amelynek számos elemét, a munkahelyteremtéstől kezdve a magyar kultúra megvédéséig, mi magunk is hirdettünk. Ráadásul a dolgozói rétegek közül is sokan elhiszik, hogy a FIDESZ megoldja a válságot.
  • Új a helyzet azért is, mert bár a tőke megtalálta a FIDESZ-ben azt az erőt, amely ugyan ma képes kordában tartani a tőkés válság által sújtotta társadalmi rétegeket, de nemzetközi körülmények, a magyar belső és külső adósság problémájának kiéleződése, egy esetleges valutaválság azonban súlyos gazdasági összeomlást idézhetnek elő.